Nem sokan tudhatják, hogy a háttérből figyelve milyen benyomások, vélemények és lélektani hatások keletkeznek abban, aki a temetéseket a háttérből kíséri végig. Több száz, sőt ezer búcsúztatással a hátam mögött azt gondolom, hogy még mindig van mit tanulnunk erről a folyamatról. Az írásom témája ezeknek a tapasztalásoknak a konklúzióját foglalja össze; vajon mit kellene és mit nem kellene megtenniük azoknak, akik utolsó útjára kísérnek egy lelket? Én, aki a ravatalozások által ebben napi szinten részt vesz, sokszor tapasztalom és érzem, hogy mindezekről beszélnünk kell még, mert nincs benne az emberek mindennapi életében a búcsúzás és az elengedés ismerete.
Mondhatja bárki, hogy már régóta megvannak a betartott szokások a szertartásoknak megfelelően, mégsem lehet ezt elégszer elismételni. Tudjátok, hogy honnan tudom mindezt? Az emberek eljönnek, de sokszor látom rajtuk, hogy nincs ehhez az egészhez semmi kedvük, nem is érdekli őket. Eljönnek, mert kötelező, de már alig várják a végét. Aztán hazamennek és sokan nem is akarnak erről többet beszélni, inkább lezárják vagy eltemetik ezt az egészet magukban. Pedig azzal, hogy lezárul egy élet, a jelenlévők életében is változás következik be, amit vagy beismernek, vagy ehelyett a többi rom alá temetik magukban.
Nem mindig lehet érezni markánsan ezt a változást, de mégiscsak így van. Ott van például a szomszéd néni, aki már többet nem kérdezi meg minden este, hogy van kedves szomszéd, vagy az a kolléga sem mosolyog már ránk többet, akit nem ismertünk ugyan túl jól, de mindennap láttuk és sokszor csempészett egy kis színt az életünkbe. Nem beszélve arról, ha egy közeli hozzátartozónktól búcsúzunk, akihez mély érzelmek és emlékek kötnek. Ezek a búcsúzások igenis fontos dolgok mindannyiunk életében. Azzal, hogy elkísérjük az eltávozottat a temetőbe, nagy dolgot teszünk, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy mellette legyenek az utolsó útján ebben a földi létben. Eközben elgondolkodhatunk a közös emlékeken és a saját életünkről is számot vethetünk.
Ezek a csendes, magunkban történő búcsúzások és monológok segíthetnek lezárni eddig lezáratlan folyamatokat is; van lehetőségünk elköszönni, megbánni, bocsánatot kérni, elmondani, hogy mennyire szerettük az illetőt és milyen fontos része volt a mindennapjainknak. Legyünk jelen teljes valónkban! A temetések összekötik az élők világát a holtak világával; ebben, aki eljön nagy szerepe lenne, hogy igaz szívvel búcsúzzon, nem pedig kényszerrel. Ne akarjunk ebbe többet belelátni, csak vegyünk fel egy számunkra szép ruhát és öltöztessük fel a lelkünket is a végső búcsú alkalmából. Ezekben a sokak számára érzelmes pillanatokban nincs helye a mobiltelefonoknak, a hangos megjegyzéseknek és beszélgetésnek a mellettünk állóval.
Ne vegyük el a lehetőséget a gyászolóktól, hogy a legtiszteletteljesebb környezetben engedhessék utolsó útjára a szerettüket, mert ennek hiányával a későbbiekben nem könnyű együtt élni. Sokszor a gyászolók sem úgy éreznek, ahogyan ezt elvárná tőlük bárki, hiszen sokféle érzés keveredhet bennük; például a harag, a szégyen vagy épp a düh a halottjuk iránt. Ezek nagyon nehéz érzések, amikkel ott, az adott pillanatban nem is lehet mit kezdeni. Egyesek kimutatják a fájdalmukat búcsú közben, hangosan sírnak vagy a szerettüket méltatják. Ezek az intim pillanatok nem mindig tartoznának másokra, azonban egy temetés alkalmával nehezen oldható meg, hogy a résztvevők ne lássák ilyen kiszolgáltatott állapotban a hozzátartozók fájdalmát.
Zárszóként: Az az érzés, ami bennetek van egy egy szertartás alkalmával, azt viszi tovább az elhunyt is azon az utolsó útjára. Ez az energia miért ne lehetne az értő figyelem és a szeretetteljes odafordulás az elhunyt iránt? Nem kell többet tenni, de ezt tegyük meg azért az illetőért, akihez elmentünk elbúcsúzni. Köszönöm, hogy ezt elolvastátok és azt is, ha mindezt legközelebb végig gondoljátok, amikor temetésre mentek.
Veres Mónika
Gábriel Temetkezés Cégcsoport